Élt egyszer egy kismanó, úgy hívták, hogy Bajszi

Kedvence a barack volt, még pedig a kajszi.

Egy szép napon útnak indult, ez a kicsi Bajszi,

Úgy gondolta megkeresi, hol terem a kajszi.

Hegyen, völgyön vándorolva az út porát nyelte,

Míg egyszer csak arra eszmélt, földig ér a nyelve.

„Bizony ez így nem lesz jó! - mormogott a Bajszi -,

Cipőcskéim elkoptak és sehol sincs a kajszi!”

Evett, ivott, megpihent, és új erőre kapva

Tovább ment, míg feljutott egy fél méteres dombra.

Mit gondoltok, mit láthatott fönn a dombon állva?

Oly csodát, hogy bámultában leesett az álla!

„Ennyi fát még nem láttam én, - kiáltotta Bajszi -,

Mindegyiken sárgabarack, ízes, nemes kajszi!

Itt ez a sok ékesség, teli s tele édesség!

Óh, irgalom, kegyelem, megizzadt a tenyerem,

Fára mászni sem tudok, olyan ügyes nem vagyok!”

A nyála már csöpögött, így a fához döcögött.

Gondolatot tett követ, keresett pár nagykövet

Tarisznyáját tele rakta, s felkészült a vadászatra.

Bajszi célzott és talált, ám egy kajszi felkiált:

„Ki dobál itt engemet, magvas-hamvas testemet?”

„Én dobálom Bajszi manó, Ön meg kérem ennivaló!

És, csak azért dobálom, mert oly nagyon kívánom!

Mivel Ön az esetem, egy kettőre megeszem!”

„Ha kiván, az más eset!” - szólt a kajszi, s leesett. -

Mind elfogyott, percek alatt a sok, édes kajszi

Nőttén nőtt, és növekedett a kicsinyke Bajszi.

Mivel e név nem illő már, egy nagy emberkéhez,

Kigondoltam mi illene Bajszi termetéhez.

Bajszi mire hazajut, nem Bajszi lesz, csak Bajusz!

Itt a vége, fuss el véle, egyél kajszit reggel, délbe’!