Egyszer volt hol nem van

Lusta Mackó Barnabás becenevén Barna

Egész nap csak mézet, málnát, vackort, gombát falna.

A helyett, hogy a pocakját teletömné szépen,

Felhőt bámul hanyatt fekve odakünn a réten.

Mackó Barna lomhán, lustán nagy száját kitátja

Arra vár, hogy bár ki látja, biztosan megszánja

Belerak majd mézet, málnát, vackort és sok gombát,

Megtölti majd minden jóval, éhes macigyomrát.

Órák óta álmodozik ez a lusta Mackó,

De hiába várakozik, csak nem jön a sok jó!

Katatásra, matatásra eszmél Mackó Barnabás,

A szájába szarvasbogár mászott bele semmi más.

Rövidlátó szarvasbogár, fa odvának gondolta,

Mackó Barni tátott száját, azért mászott be oda.

Jó meleg van idehaza, és tálalva a vacsora,

Majd, mackó nyelvét megcsippenti szarvasbogár cimbora.

Nagyot ordít Barna Mackó

S a szájába beletúr,

– Megmutatom Neked mindjárt,

Az erdőben ki az Úr!

Húzza, vonja szegény szarvast,

Az meg nézi mi a baj?

Mackó nyelvét, vacsoráját

Nem engedi, ajaj-jaj!

Barna látja, nem szabadul

Könyörgőre fogja hát,

– Engedd nyelvem, adok inkább

Neked, ingyen vacsorát!

Szegény szarvas észbe kap és

Azt mondja, hogy - OP PARDON!

Mackó uram azt hittem, hogy

Ez itten az otthonom!

E fatális tévedésért

Elnézését kérem Én,

Kárpótlásul, szárnyam alatt

Akad egy kis sütemény!

Fogadja el, kérem szépen,

S legyen Ön a barátom,

Felel Barna, – akadályát

Ennek kérlek, nem látom!

Úgy hallottam, erdő szerte,

Ők a legjobb barátok,

Nem hiszitek? Akkor jobb,

Ha rögtön utána jártok!

Egy borús felleg bánattal telve

Vánszorog az égen

Talán szerelme, egy bodros

Bájos felhőcske hagyhatta el

Éppen?

Avagy a nap ó, az aranyló

Viszonzatlan szerelme okozta,

Hogy nékem,

Kiaggatott ruháimra

Zokogja el bánatát, az

A borús felleg bánattal

Telve, odafönn az égen?

Élt egyszer egy kismanó, úgy hívták, hogy Bajszi

Kedvence a barack volt, még pedig a kajszi.

Egy szép napon útnak indult, ez a kicsi Bajszi,

Úgy gondolta megkeresi, hol terem a kajszi.

Hegyen, völgyön vándorolva az út porát nyelte,

Míg egyszer csak arra eszmélt, földig ér a nyelve.

„Bizony ez így nem lesz jó! - mormogott a Bajszi -,

Cipőcskéim elkoptak és sehol sincs a kajszi!”

Evett, ivott, megpihent, és új erőre kapva

Tovább ment, míg feljutott egy fél méteres dombra.

Mit gondoltok, mit láthatott fönn a dombon állva?

Oly csodát, hogy bámultában leesett az álla!

„Ennyi fát még nem láttam én, - kiáltotta Bajszi -,

Mindegyiken sárgabarack, ízes, nemes kajszi!

Itt ez a sok ékesség, teli s tele édesség!

Óh, irgalom, kegyelem, megizzadt a tenyerem,

Fára mászni sem tudok, olyan ügyes nem vagyok!”

A nyála már csöpögött, így a fához döcögött.

Gondolatot tett követ, keresett pár nagykövet

Tarisznyáját tele rakta, s felkészült a vadászatra.

Bajszi célzott és talált, ám egy kajszi felkiált:

„Ki dobál itt engemet, magvas-hamvas testemet?”

„Én dobálom Bajszi manó, Ön meg kérem ennivaló!

És, csak azért dobálom, mert oly nagyon kívánom!

Mivel Ön az esetem, egy kettőre megeszem!”

„Ha kiván, az más eset!” - szólt a kajszi, s leesett. -

Mind elfogyott, percek alatt a sok, édes kajszi

Nőttén nőtt, és növekedett a kicsinyke Bajszi.

Mivel e név nem illő már, egy nagy emberkéhez,

Kigondoltam mi illene Bajszi termetéhez.

Bajszi mire hazajut, nem Bajszi lesz, csak Bajusz!

Itt a vége, fuss el véle, egyél kajszit reggel, délbe’!